A tények:

Túlsúlyos, elkeseredett nő vagyok.
31 éves leszek.
Nem túlzás azt állítanom, hogy eddigi életem felét diétázással, különböző fogyókúrákkal töltöttem. Az eredmény? Nos...

Bizonyára valamit, valahol nagyon rosszul csináltam, hiszen az elmúlt 15 évben, amióta elmondhatom, hogy a gyerekkorból kinőve nőiesedni kezdtem, mindig probléma volt a súlyommal. Legalábbis kortársaimhoz képest...

Elhízásra hajlamos családból származom, sem apukám, sem anyukám nem volt vékony, legalábbis amióta az eszemet tudom. 

Hogy kissé érthetőbb legyen, mitől sokalltam be ennyire, vázolnám hízásom emlékezetes pillanatait: 

2003-ban, 18 évesen, szalagavató előtt, osztálytársaimhoz képest kövérnek láttam magam. Ez eredményezett némi ideiglenes depresszív állapotot, hiszen se pasim, se bárki, aki az akarna lenni. Kb. 72-73 kiló voltam ekkor, a 172 centis magasságomhoz. Kövérnek éreztem magam, és fogadalmat tettem, hogy ebből elég volt, én bizony lefogyok.

Mivel olvastam valahol, hogy nem szabad sok szénhidrátot bevinni a szervezetbe, elkezdtem kerülni ezeket. A menzai ebédemet eladtam minden nap valakinek, aki épp jelentkezett rá. Alig ettem, akkor is csak konzerv halat, házi savanyú uborkát, és mackósajtot. Néha egy pár virsli, vagy egy kis tojás belefért, és némi csirke, a vasárnapi ebédnél. Magyarán, igen szegényes volt az étrendem, de pár hónap alatt eredmény mutatkozott: ballagásra már vékony voltam, 60 kiló körüli. Mindenki szóvá tette ezt a csodás eredményt, még a német érettségin is erre terelte a szót az osztályfőnököm. (Mellékesen jegyzem meg, pasim ettől sem lett, de legalább nem szólt be senki az alakomra.) 

És hogy meddig tartott ez a csodálatos siker?  Hát igen rövid ideig! 

Az miskolci egyetemi éveim alatt már nekem is alakultak a fiúügyeim, majd az első említésre méltó fiúmmal hosszú ideig együtt is éltünk. Ez ugye azt jelenti, hogy az ember tisztességes lánya megtanul tisztességesen főzni. Nem kellett volna!
Bár vágták volna le inkább a kezem, mint hogy csirkepörkölttel, paradicsomos húsgombóccal, krupmlifőzelékkel, sült húsokkal várjam haza életem dolgozó párját! 
Mondanom sem kell, hogy 2007-re ismét meghíztam, sőt, átléptem addigi rekord súlyomat: már a 75 kilót is meghaladtam. 
Épp ez volt a baj...

Kevés megalázóbb dolog van egy nő, pláne egy fiatal, akkor 20-as évei elején lévő nő számára, mint amikor A PASI azt mondja a maga falusias őszinteségével - Nyíregyháza mellől származott-, hogy (és itt szó szerint idéznék): "Nem vagy már olyan szép, mint amikor megismertelek, meghíztál. Így már nem tetszel nekem annyira. De ha elkezdesz lefogyni, akkor 5 kilónként egyszer lefekszem veled." 

TETSZIK ÉRTENI? mínusz öt kilónként egyszer! 

Mondanom sem kell, hogy még pár hónapot vergődött a kapcsolatunk, nem többet. Én hülye, Anett nevű barátnőmmel együtt, elkezdtem konditerembe járni.
Felhívnám rá a figyelmet, hogy világ életemben gyűlöltem futni, és nem pusztán az erőkifejtés miatt. Bizonyára a légzési technikám - ha van egyáltalán olyanom- nem az igazi, mert hamarabb befulladok, mint hogy elfáradna a lábam. Ennek okán a futópadon kínlódtam egy rövid ideig, majd áttértem a biciklire, ami szintén keserves volt, és végül felálltam egy furcsa szerkezetre. Ez úgy nézett ki, mint egy mozgó kör, némi kapaszkodóval, és az elfordulás hatására a csípőm edzette (azt hiszem). Gyakorlatilag azon versenyeztünk, ki tud jobban kifordulni, hogy megtekintse a saját seggét... 

A "kondiba járás" nem volt hatásos, de csakhamar akadt olyasn pasi, akivel megcsaltam elégedetlen párom (és aki állította, hogy tetszik neki a testalkatom, így hát szét is költöztünk. Ám ez már egy másik történet, természetesen szerelmi bánattal a végén, csak hogy megmaradjon a helyzet drámaisága... Épp emiatt ismét sikerült fogyni pár kilót. Pedig abbahagytam a kondiba járást, cserébe viszont immár egyedül kellett fenntartanom az albérletet, minek következtében spórolás címén némi élelemmegvonásra került sor. Egy nap aztán ráálltam a mérlegre, és az 69 kilót mutatott. De a lelkem romokban hevert... 

Ugorjunk az időben. 
Következő súlyom, amire emlékszem, 2010-ből való. Új helyre költöztem, egy kis garzonba a pesti Corvin-negyed közelébe. Magától értetődően ismét súlyproblémákkal küzdöttem. Csupán azért emlékszem rá, mennyi az annyi, mert elkezdtem írni napi szinten a változásokat. Ezt pedig tehettem azért, mert az ember mindig számíthat a családjára, ha őszinteségről van szó. 

Van egy mondás, miszerint ha valakitől parfümöt kapunk ajándékba, az illető büdösnek talál minket. Hát én a családtól digitális mérleget kaptam karácsonyra... Nem is értem, mi volt ezzel a szándékuk... 

Tehát, 2010-ben a súlyom 84-88 kiló között ingadozott. Lelki hulla voltam, a sokadik szerelmi bánatom éltem épp át. Érdekesség, hogy a bánat miatt ezúttal nem fogyni, hanem hízni kezdtem. Ma már gyanítom, hogy ennek oka az alkohol lehet, amit igen nagy mennyiségben láttam neki fogyasztani, és a következő években meg is maradtam ennél a rossz szokásnál. 

Majd eljött 2012, Édesapám halálának éve, én pedig immár 92-95 kilót nyomtam. És ez nem változott meg annak a tragédiának a hatására sem, amit egy szülő elvesztése jelent. A mindig testes anyukám lefogyott, én viszont tovább híztam. 

2013-ban, hogy némi pénzhez jussak, elmentem vérplazmát adni. Ehhez előzetesen kell egy orvosi felmérés, amit ott helyben megcsinálnak. Emlékezetes megaláztatás ért akkor is, amikor az ápolónő (így hívják a középkorú szipirtyókat, akik szemüvegük mögül megvetően tudnak nézni a potenciális donorra?) megmérte a súlyom, majd kijelentette, hogy az bizony 101 kiló, és így nem vagyok alkalmas a műveletre... 

2014 első felében már ezt a súlyt tartottam. Többször kirúgtak különböző munkahelyekről,  és akadt olyan is, ahol én mondtam fel. A büszkeség nagy úr, de az éhség még nagyobb. Ha hozzájutottam egy kis pénzhez, dohányt és ételt vásároltam belőle. Néhány alkalommal füveztem is. Magányos voltam, és természetesen - ismét - reménytelenül szerelmes. Hozzácsapódtam mindenkihez, aki a társaságába fogadott, de józan és tiszta pillanataimban tudtam, hogy ezek nem igazi barátságok. Egy idő után elegem is lett belőlük, és elhagytam őket. 

A szegénység miatt elkezdtem pénzzé tenni az értékeimet, és a könyveket. utóbbiakat kifejezetten sajnáltam, hiszen mindig is a könyvek jelentették számomra a valódi kincseket, egy-egy ritkább darabért sokat küzdöttem, míg megszereztem. De eljött az idő, hogy mindenről le kellett mondanom, hogy fizetni tudjam a sokadik albérletem díjait. 

Ekkor örökbe fogadtam egy vörös kiscicát. Ugyanis mindig macskás voltam, de a szülői lakásban soha nem lehetett cica, anyukám nem tűrte volna meg a macskaszőrt. Én pedig több helyen azt olvastam, hogy egy macska társasága jótékony hatással van a lélekre. Hát befogadtam egy gazdikereső kiscicát. Azóta is együtt élünk, imádom őt. Jones lett a neve az Alien vörös kandúrja után. Jonesy jó irányba terelt, hiszen most már nemcsak magamról kellett gondoskodnom. Felelősséget vállaltam egy másik élőlényért, akit etetni kellett, ellátni szükséges eszközökkel. Cserébe nagyon sok szeretetet kaptam és kapok most is tőle. 

Ám 2014 második felében eljött a pillanat, amikor teljes mértékben feléltem minden "vagyonom". Továbbra sem volt rendes munkám, a diákmunkák rohadt keveset fizettek (mégis ki tud létezni 450-700 ft-os bruttó órabérekből?), és már eladtam minden könyvem, amit csak értékesíteni tudtam (pár érinthetetlen kötet kivételével). Tartoztam annak a kevés barátomnak, akik még el tudták viselni a depresszív természetem; folytonos vitában álltam anyukámmal, aki még mindig gyászolt. Meghat drága Nagymamám (apukám anyukája), így gyászolt drága Nagyapám is.
A kör bezárult, nem volt mit tenni. A bérleti díj beszedésének napján leléptem. Hazatértem, néhány táskával, pár megmaradt könyvvel, és egy cicával.
Meg 104 kilóval. 

Emlékeznek még arra a lányra, aki az érettségijére készülve, 74 kilósan kövérnek gondolta magát 10 évvel ezelőtt? Mit is mondhatna erre egy 104 kilós, sikertelen életű nő, aki elkezdett ballagni a 30 felé, és se pasija, se munkája, se egzisztenciája? 

És ekkor felhívott egy rég nem látott ismerős, hogy nincs-e kedvem meglátogatni. 
Természetesen volt. 

Az egy hetes vendégeskedésből Nógrád megye északi részén két hét lett, majd egy hónap. Majd az illető fiúismerős, aki egyedül élt egy ikerház egyik felében (a sajátjában), és aki pizzát meg konzerv készételeket evett, hiszen főzni nem tudott, és akinek exbarátnője már rég máshoz ment férjhez, megkérdezte, hogy esetleg lenne-e kedvem odaköltözni? Most őszintén: kedves olvasók, van itt bárki, aki ezt kihagyta volna? 

2014. decembere óta élünk együtt úgy, mint egy pár. E kapcsolat kezdetekkor 104 kilót nyomtam. 

Ma 2016. szeptember 3.-a van. És én 120,5 kiló vagyok.

Elmondtam, ki vagyok. És a leírtak alapján azt is kitalálhatták már, mit akarok: fogyni.

Mivel ez a kapcsolatom enyhén szólva is hullámzó, mivel a jelenlegi munkahelyemen is minden napi élcelődés tárgya a súlyom, és mivel 31 éves leszek, de még nem tudtam igazán élvezni a felnőtt éveimet, állandóan tartva a kínos jelenetektől, pár napja végleg betelt a pohár, és eldöntöttem: SZERETNÉK VÉGRE BOLDOG LENNI!

És arra a következtetésre jutottam, hogy sztereotip, nyugati világunk ezt csak akkor fogja engedélyezni számomra, ha megpróbálok beilleszkedni abba az általánosnak elfogadott képbe, melyet tőlünk, apró emberektől elvárnak. "Ha vékony vagy, csinos vagy. Ha vékony, csinos és kiegyensúlyozott vagy, kiépülhet az egzisztenciád. Könnyebben kapsz új és érdekes feladatot, szimpatikusabb leszel." Tudom, hogy undorító, de ezt sugallja a média, és ez él a köztudatban, a legtanulatlanabb társadalmi réteg gondolkodásában is.

Így hát ahhoz, hogy megváltozzon az életem, és végre elégedett legyek, elindulhassak egy úton, amelyet a utóbbi, elpocsékolt tíz évben már meg kellett volna tennem, eldöntöttem: 

LEFOGYOK 50 KILÓT, HA BELEPUSZTULOK IS!

Kezdetnek pedig rendbe kell tennem a táplálkozási szokásaimat. Erről (is) fognak szólni az elkövetkező bejegyzések. 

És hogy ne érjen az a vád, hogy csak az írásaim alapján nem tud az olvasó elképzelni, itt egy (kissé rejtőzködő, szégyenlős) kép, ami mostanában készült a Balatonon... Szörnyű, ugye? Én is látom. Ennek véget kell vetni!